5. Fejezet - Vívódás

 Sziasztok . :) Elég régen érkezett a friss, de most végre elérkezett az ideje ... Igazából ha erre nem kapjuk meg a 10 kommentet akkor bezárjuk a blogot, mert így semmi értelme!
Amanda, nem jelentkezik már több, mint egy hónapja! Igy megesett rajtatok a szívem! Komi határ szigorú, és ha mégsem lenne meg legkésőbb hétfőig a 10 komi  , akkor kérlek mondjatok búcsút a blognak! Lehet utálni, lehet anyázni, nem baj. Egyedül nem írok közös blogot! :D Jó olvasást! ^^

     Magányos Vámpír / 5. Vívódás.

Mindenem fájt, és ez az érzés nem akart szűnni. Folyamatosan kínzott és én csak szó nélkül tűrtem ezt a fájdalmat. Abban reménykedtem, hogy hamar vége lesz, ennek a kínzó fájdalomnak és akkor onnan folytathatom az életemet ahol abbahagytam. Próbáltam egyenletesen venni a levegőt, de próbálkozásom hiábavaló volt. Ugyanolyan szaporán és rendszertelenül vettem levegőt, mint az utóbbi 3 percben ami nekem igazából óráknak tűnt.

*Pár percel később*

Egyik pillanatról a másikra minden megváltozott.

- Edww... - mondtam és tüdőm összeszorult. - Nem kapok levegőt!!!

Hangol elcsuklott és semmilyen nem volt. Hasomban a rugdalózások egyre jobban kínoztak és nem akartak alábbhagyni. Úgy éreztem végleg búcsút mondhatok az élettől. Vége, mert én sem élhetek mindent túl. Számomra ennyit tartott az élet, és kész.

- Hol van Carlisle? - ordította a házban Edward.

Szemeim lassan lecsukódtak. A fájdalom ami a testemben szétterjedt, borzalmas volt. Fájt, de mintha mégis valami lökések enyhítettek volna a fájdalmamon.

Magam előtt csak a végtelennek tűnő sötétséget láttam, ahol nem volt egyetlen kis fény sem. Összemosódott hangok, sötétség. Tudatom már nem volt képes feldolgozni ezeket a dolgokat. Csendben feküdtem és próbáltam elviselni a fájdalmat. Hirtelen két kéz ragadott meg, majd a magasba emelt. Már csak a levegő suhanását éreztem magam mellet, aztán csak feküdtem a tudatlanságba és  vártam. Hangos reccsenéseket hallottam amik gondolom tőlem jöttek. Egyre több csontom tört el és én egyre széjjelebb estem. Darabokba voltam mert már éreztem, hogy a halál itt áll mögöttem és már csak a megfelelő pillanatot várja a támadásra.

Karjaimat szorosan magamhoz húztam és vártam a pillanatot amikor elmerülhetek végleg a feketeségbe.

A körülöttem lebegő hangok már csak suttogások voltak. Mellkasom lüktetett és mintha valami a plafon felé húzta volna felemelkedett. 

Nyakamon két hideg kezet éreztem majd film szakadás. Minden fájdalmam megszűnt. Boldog voltam , mert végre elhagyott az a kínzó , lüktető fájdalom a hasamban. Pár pillanat múlva boldogságomat keserűség váltotta fel.

Torkom égett és lélegzésem visszajött az eredeti tempóban. De a fájdalom helyett ami nemrég elmúlt sokkal hevesebb és borzalmasabb fájdalom vette fel a helyét. Csukott szemmel tűrtem a fájdalmat ami lassan végigterjedt a testemben. Kezeimen végig majd a lábamon át. Tudtam, hogy egyszer mindenkinek meg kell hallnia, nekem most jött el az időm.  Elképzeltem, ahogy futok a fény felé, ahol meglátom a kiutat. Ahol sehol senki nem hal meg és örök élet létezik. A fehér sejemruhám csak úgy szállt a szélben , hajam a szememben , bár nem zavart engem. Tudtam, hogyha kijutok a sötét alagútból új élet vár rám.  Boldog lehetek és semmi sem fog visszatartani.

Bár ez csak egy álom, egy kósza gondolat. A fájdalom  mintha lassan szűnni kezdene, egész testemet átjárta. Tehát mégsem haltam meg?

Talán még mindig van remény a túlélésre? 

- Istenem. - hallottam egy hangot.

Mintha ismerős lenne, de mégsem az igazi. Mintha élesebb lenne, de mégsem a régi. Túléltem? - tettem fel félve a kérdést, amire nem tudtam válaszolni. Hallásom egyre tisztább és élesebben vette a körülöttem lévő hangokat. 

Megpróbáltam kinyitni a szememet, de féltem. Egy bizonyos rettegés, fogott el, hogy mi van ha a pokolba jutottam és azért van ez a fájdalom. 

- Nyugalom  Edward. Mindjárt vége. - nyugtatta egy másik hang.

Talán Alice? De hova lett a régi hangja? A régi csilingelő hangja megmaradt részben, de valamilyen koboldszerű csengés még rákontrázódott.

És akihez beszélt talán Edward lenne? Tényleg ilyen elvarázsoló hangja lenne? Megmozgattam kezeimet, hátha sikerül megbizonyosodnom arról, hogy tényleg élek és nem csak álmodom. 

Nagy levegőt vettem, bár éreztem, hogy nincs rá szükségem, mert tüdőm tele volt oxigénnel.

A látvány ami fogadott csodálatos volt. A körülölelő világ minden szikráját megfigyeltem egy másodperc alatt, minden kis porszemecskét láttam lebegni, és minden kis pontot észrevettem a falon , amit eddig még hosszas kémlelés után sem sikerült észrevennem.

- Edward? - tettem fel a legfontosabb nevet.

Hangom más volt. Mintha nyolc oktávval feljebb költözött volna,és olyan elragadó volt mint régen Alice hangja.

Választ kérdésemre nem kaptam csak két kéz csavarodott körém.